Búcsú Klein Lászlótól
Klein László 2004-ben kezdett el dolgozni az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának Könyvtárában, ahol feldolgozó és olvasószolgálati munkát egyaránt ellátott. Később ehhez csatlakoztak még az Egyetem által szolgáltatott adatbázisok bemutatása és részletes ismerete, valamint a Magyar Tudományos Művek Tárának PPK-s kezelése. Mind a hallgatók, mind az oktatók, kutatók számára hathatós segítséget nyújtott.
Önzetlen tevékenységét az ELTE több kitüntetéssel jutalmazta. Ám a legnagyobb dicséret a hallgatók felől érkezett, akik minden olvasói felmérés során külön kiemelték Laci rendkívüli szaktudását, és emellett elképesztő segítőkészségét. Nem volt még egy könyvtáros az ELTE-n, akiről évre-évre ezt a visszajelzést kapták volna hallgatóktól, oktatóktól egyaránt.
Felnőtt fejjel interkulturális pszichológiát és pedagógiát tanult, ami még közelebb vitte a sokszínű hallgatóság és az Emberség felé. Az ott szerzett tudását a munkában és a mindennapokban is kamatoztatta. Kutatási területe a posztszubkulturális média (fanzine, szamizdat), az ellenkulturális mozgalmak és a deviánsok olvasásszociológiája. Az Irodalom Visszavág alapító szerkesztője volt. Írásai jelentek meg többek közt a Terasz, az Irodalmi Jelen, a Litera, a prae.hu, a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás és a Metal Hammer Hungarica lapjain.
Különösen érdeklődött a zsidó kultúra és hagyományok iránt, még ha ő maga a vallási szertartásokat vagy kötelmeket nem is tartotta. A zsidóság és a szentendrei helytörténeti érdeklődését egy dolgozatban foglalta össze, amelyet sajnos már nem tud benyújtani az ELTE-n.
2021.12.13-án Szentendrén, a Sztaravodai úti köztemetőben búcsúztak családtagjai, barátai, tisztelői Klein Lászlótól, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Könyvtárának munkatársától, kutatójától, aki életének 47. évében hunyt el.
Talán senki sem ismerte, mégis mindenki pontosan tudta, ki ő. Nem volt sok barátja feltehetően, de mindenki az ismerőse volt. Mindenhol ott volt, ahol történt valami érdekes és ha nem, akkor ő tett róla, hogy történjen.
Mindig a legkellemetlenebb, úgyhogy a legadekvátabb dolgokat kérdezte, minden érdekelte, remek kulturális ízlése volt, de nem volt nála kevésbé sznob – mindenevő – kultúrafogyasztó a Földön. Punk volt, nosztalgikus punk, anakronisztikus, valószínűtlen, félszegen provokatív, ahogy a Szombat szép nekrológja írja. Olyan volt, mintha mindig nevetne rajtunk, volt benne kihívó kedvesség, de mindig idegennek hatott. Nem volt otthon ezen a világon, ahogy senki sincs otthon ezen a földön, csak a legtöbben igyekszünk becsapni magunkat. Ő József Attilához tartotta magát, nincs alku. Nem alkudott. De tétova provokativitása igazán nem zavart senkit, mindenki – távolságtartóan – szerette. De nem eléggé. Sohasem eléggé, ha igaz is, hogy nem hagyta magát.
Jó, ha vannak emberek, akik feltűnnek a városban. Hozzátartoznak a város kötőszövetéhez. Az otthonossághoz. Az otthonosságunkhoz járult hozzá bájosan pimasz idegenségével. Hozzánk, a magyar zsidó közösséghez is tartozott, bár otthont, nyugalmat nem lelt közöttünk sem, mert nem lelt sehol. Lássuk úgy, kissé hunyorítva néha, mintha érkezne, már előre szégyenlősen mosolyogva ártatlan, pontos provokációján, amire készül, ami után majd mindenkit kedvesen megvigasztal, hogy nem baj, hogy ilyenek vagyunk, nem lehet mindenki annyira szabad, annyira idegen, annyira önmaga, mint ő. Lássuk néha úgy, mintha most is, ezentúl is épp ott lenne. Fonassék be emlékezetes figurája az élet kötelékébe.
Laci, nyugodj békében.